Légy a legfontosabb önmagad számára. Ha van titok, erre ráébredni az. Évekkel ezelőtt, ha valaki nekem szegezi a kérdést az utcán arról, hogy ki vagyok én, automatikusan arról beszéltem volna, milyen is vagyok. Túl magas, meg piszkafára emlékeztet az alkatom: a suliban úgyis mindig zsiráfnak meg hosszú puskának "becéztek".

Biztosan agyasnak is neveztem volna magam, mert azt is megkaptam pár pasitól pályafutásom során. A rám ragasztott címkék és minősítések után azonosítottam volna magam a születési helyemmel, a foglalkozásommal, esetleg a hajszínemmel, mert úgy gondoltam ezek énem meghatározó összetevői. Ez a látszólag egyszerű, valójában mély filozófiai kérdés messzire vezet.

Ki vagyok én?

A saját magunkról alkotott felfogásunkat nevelésünk, iskolai képzéseink során alakítjuk ki. Miközben pedig megfelelően betagozódunk a társadalomba, elfogadottnak nevezett viselkedésmintákat veszünk fel, valamilyenek leszünk. És annyira könnyű beleragadni abba, amit gondolunk magunkról. Eszünkbe se jut megkérdőjelezni a fejünkben lévő elképzeléseket.

Én is tudtam önmagamat okolni a helyzetemért jó hosszan, jó sok évig. Szerencsémre, megérkezett az esélyem a kijózanodásra. A kislányom születése juttatott odáig, hogy legyártsam a mondatot: Az én gyerekemet nem nevelheti fel egy rakás szerencsétlenség! Megpróbáltam értelmezni minek köszönhető a nulla önbecsülésem, hogy mi késztetett önostorozó mondatok vég nélküli ismételgetésére.

1. Arra figyeltem, amim nincs, ahelyett hogy arra összpontosítottam volna, amim van.
2. Azt hittem a boldogság a jövőben van.
3. Azt hittem, akkor lehetek boldog, ha meg tudom változtatni a körülményeimet és a környezetemben lévő embereket.

A homokszem azonban mégis a saját gépezetemben volt. A hiteimben, az elképzeléseimben. Nem kívül, hanem nagyon is belül. Összeírtam mi változna, ha vonzó testem lenne, szuper divatos ruháim, csili-villi lakásom, raftingolni járnék a barátaimmal, vagy éppen könnyen feloldódó személyiségem lenne, hogy bárkivel tudnék bájcsevegni. A tökéletes kinézet, a ragyogó körülmények, a kényelmes lakás mennyire boldogítana? Megfigyeltem hányszor motiválta a cselekedeteimet az izgalmak iránti vágy, melyek másnap reggelre csak ürességet hagynak maguk után: a figyelem, elismertség, hírnév, népszerűség, siker és hatalom iránti erőlködés.

Akármerre néztem, mindenütt láttam példát élmények hajszolására. Legbelül azt gondoltam: milyen fárasztó lenne, ha valóban ilyen pillanatokból kellene kinyerni a boldogságot! Valójában ezek a vágyak és ragaszkodások feszültté tesznek, csalódottá, idegessé, bizonytalanná és állandóan félelemmel telítenek. Az izgatottság állapota nem összetévesztendő a boldogsággal. Meglehetősen szánalmas úgy élni, hogy állandóan emberektől és dolgoktól függsz, kétségbeesetten próbálod teljesíteni az elvárásokat.

Mindig van első lépés

Mibe keveredtem? Van ebből a feszülésből kilábalás? Úgy döntöttem, ha létrehoztam ezt a szövevényt és most nem tetszik, akkor le is tudom bontani. Hát, barátnéim, az önismeret útja nem az üres locsogás-fecsegés vagy pletykálkodás útja! Az akarás pedig nem egyenlő a cselekvéssel. Arra biztattam magam, hogy minden út elkezdődik valahogy, mindig van első lépés. Gondolkodj apró léptekben. Elszántság és akaraterő akkor generálódik, ha valamit nagyon elérni/átélni vágysz.

Az én "motorom" a lányom volt. Pici totyogóska lévén ő nem tett szóvá semmit, belőlem fakadt az elégedetlenség. Bármi áron, de lelki békét akartam. Elszörnyedve szemléltem ragaszkodásaim kilométeres listáját, melyek megszerzése vagy az elvesztésétől való félelem mentén rendeztem be az életemet boldogságot remélve? Ámításból tele volt nálam a padlás. Esténként arról képzelegtem, hogy tudom, mit kell tennem és haladok a belső béke megvalósítása felé.

A haladás szó hallatán egy kerék jutott eszembe. Elképzeltem magam, amint megindulok és haladást tapasztalok. Számomra ezt az ideát egy bicikli szimbolizálta, amit rendkívül könnyedén tekertem. A könnyedség és a haladásban való élvezet komoly része volt a filmemnek. A tekerésben semmi izzasztót/megerőltetőt nem tapasztaltam, hangok és illatok kavarogtak körülöttem miközben a táj, a környék folyton változott. Odáig fokoztam az érzést, hogy élveztem a váratlan változásokat. Úgy tekintettem rájuk, mint új lehetőségekre, új impulzusok, új nézőpont érkezésére.

Belső hajtóerő és a folyamatos késztetés által, mintha kaptam volna egy vezérfonalat. Pont, ahogy a mitológiai történetben Thészeusz, aki a Minotauruszt rejtő labirintusból Ariadné aranyfonalával találja meg a kiutat. Valójában a tompaságot lecseréltem a gondolkodásra, megfigyelésre, kutatásra és a felfedezésre. Mert fontos lettem önmagam számára. Éberen és aktívan pedig nem félek semmitől.

Szerző: Kollár Zsuzsi

Ajánlott irodalom: 
Antony DeMello: A szeretet útja (Korda Kiadó Kecskemét - 2002), 
Biegelbauer Pál: Ki vagyok én (hanganyag) 
Dr. Gerald G.Jampolsky: A szeretet tanítása (Édesvíz - 1999)

story