A tündér éji dala

Nicka emlékére

Élt a paralelepipedon alakú erdőben egy bölcs, öregecske tündér. Nem volt már fiatal, de a tündérek között öregnek sem számított azért. Mindenki szerette, mert jóravaló, kedves teremtés volt. Úgy hívták: Nicka. Egy kicsiny sziklába vájt takaros kis lakásban lakott. Egyetlen lakótársa volt csupán, egy kedves macska, Pemete. A tündér harmatcseppekkel itatta, sokat simogatta, becézgette. Nagyon szerették egymást.

Volt ennek a tündérnek egy különös szokása. Telihold idején, csillagos éjjeleken elindult az erdőben, és ment, ment, keresztül a keskeny kis ösvényeken, át az ásító tisztásokon, kecsesen átbújt a rózsabokrok között, csak ment, ment, egészen az erdő széléig, s persze Pemete is követte őt puha léptekkel. Amikor odaértek, Nicka lehuppant egy mohával borított kőre. Egy smaragdszínű tavacska csillogott a holdfényben az erdő szélén, s azon túl magas, aranysárga búzamező táncolt a langyos szélben. Nicka pirinyó, aranyszínű hárfát húzott elő, és lassan, szívhezszólóan pengetni kezdte.
A pendülő húrok hangja visszhangot vert a tó fölött. Hamarosan különös lények bújtak elő a tóból, s a búzamezőből. Tündérek, s apró manók jöttek, s mind letelepedtek a tóparton. Legtöbbjük csak hallgatta a mesés harmóniát, oldalra hajtott fejjel, vagy épp a fűbe heveredve. Néhányan azonban csöppnyi gitárokat, lantokat hoztak, hogy ők is részt vegyenek az éji koncertben. Manók adták a ritmust kis fadarabokkal, dióhéjakkal, és saját készítésű aprócska dobjaikkal. Egy ideig csak a dobok koppantak, a húrok pendültek, s aztán megszólalt egy nádirigó is. Énekével még több tündért vonzott a tópartra, s felébresztette az alvó tücskök seregét is. Ők hegedűjükkel szálltak be a muzsikába, csak húzták, húzták, de úgy, hogy néhány csillag csak megremegett, és lepottyant az égről egyenesen a tóba, hogy közelebbről is hallhassa a dalt. Erre megjelentek a békák is, s ők is külön szólamban kezdtek énekelni. S a fák közül apró és nagyobb madarak reppentek a tó partjára. A hold szisszenni sem mert, de a langyos szél azért megbúgatta a búzamezőt, és ez olyan zenévé olvadt össze, amihez hasonlót sehol sem hallani.

Az erdő lakói is ismerték már ezt a varázslatos zenét, s mind-mind ott lapultak a fák között, a bokrok mögött. Nem bújtak elő, nehogy elijesszék a csodás lényeket. Mert az erdei tündérek és manók nem szerettek az állatok előtt mutatkozni. Így hát mindenki mozdulatanul csücsült a bokrokban, néhányan elnyúltak a bársonyos fűben, s lélegzetvisszafojtva hallgatták a zenét. A kíváncsibbak óvatosan kikukucskáltak a bokrok mögül, hátha a sápadt hold fényében sikerül megpillantaniuk egy csodás lényt.

Amikor vége lett a koncertnek, a zenekar lassan visszabújt a fák közé, a tó habjaiba, és a búzamezőbe. Nicka pedig hazaindult Pemetével. Az erdei állatok ilyenkor nagyot sóhajtottak, feltápászkodtak, és hazaindultak. Senki sem szólt egy szót sem. Nem akarták megtörni a varázst... 
Másnap persze mindenki erről beszélt, hogy milyen csodálatos volt a zene, és egyesek - a szemfülesebbek - eldicsekedtek vele, hogy milyen tündért vagy manót sikerült megpillantaniuk. 
És utána számolták a napokat, mikor lesz újra telihold. Mert így ment ez már évek óta, amióta Nicka az erdőbe költözött.

De egyszer Nicka beteg lett. Nem olyan könnyedén szökkent már a kis tisztáson, nem olyan dallamosan csengett a hangja, és a harmatcseppeket is egyre nehezebben tudta összegyűjteni Pemetének.
Az állatok tanácstalanul álltak. Hiszen egy tündér nem lehet beteg. Az nem történhet meg. De az öreg, és felettébb bölcs harkály szomorúan bólintott. Mert ő tudta, hogy bizony, ha ritkán is, de a tündérek is megbetegedhetnek.
Ekkor gyógyfüveket gyűjtöttek. Bejárták az egész erdőt, a bátrabbak még a szomszédos erdőségekbe és hegységekbe is elmentek, hogy a legjobb füveket, leveleket és virágokat gyűjtsék be. Sokáig ápolták a tündért. Gyógyító levelekkel takargatták, teát főztek neki, virágokkal szórták tele a lakását.
De Nicka csak nem gyógyult. Tovább gyengült. Egyre törékenyebbnek tűnt, hangját alig hallhatták. 
Végül azt mondta, vigyék el őt a Kék Forráshoz. Ez egy kristálytiszta forrás volt, a vize kék volt, mint az ég. A tündér azt mondta, őt már csak ez gyógyíthatja meg. Elvitték hát a Kék Forráshoz, puha mohaszőnyegre fektették, bársonyos levelekkel betakargatták, és otthagyták.
Mindennap meglátogatta őt valaki. Vittek neki virágokat, néhány üveg harmatcseppet, és beszélgettek vele, hogy jobb kedvre derítsék... A legtöbbet a kis Tigrisnyúl járt hozzá, mert ő nagyon szerette Nickát. És persze közben Pemetére is vigyázott, mert őt is nagyon szerette.
Teltek a napok, a hetek, de a tündér nem lett jobban. Egyre apróbb lett, egyre kevesebbet nevetett, lassan már csak árnyéka volt régi önmagának. Az erdei állatkák gondterhelt arccal járták az erdőt, vagy éppen szomorúan ültek otthon. 

Csendben ment el, ahogyan a csillagok hunynak ki a felhős égbolton.

Leírhatatlan volt az erdő fájdalma. Nem énekeltek a madarak, nem hegedültek a tücskök, még a szél sem zúgott többé. A bánat csendben sirdogált a fűszálak között, s a csillagok tompán pislogtak a fekete égbolton. Hosszú napok teltek el, és nem akart vége lenni a gyásznak.
Mígnem eljött a telihold. S az állatok szó nélkül, nehéz szívvel elindultak az erdő szélére. Mikor odaértek, leültek a tóparton. A csend köddé sűrűsödött a smaragd víztükrön. S ahogy a tó fölé hajoltak, a kis Tigrisnyúl nem bírta tovább magában tartani fájdalmát, egy apró könnycsepp gördült végig arcán. Aztán a könycsepp megremegett az állán, és a vízbe hullott...
És ekkor hallották meg, ahogyan a szél lassan megbúgatja a búzamezőt. 
Pár pillanatig dobogó szívvel álltak ott... A szél még szomorúan, de egyre dallamosabban fújta a búzamezőt. S aztán megszólalt a nádirigó. Más volt ez a dallam, nem ugyanaz a régi dal, amit Nicka pengetett az aranyszínű hárfáján, ám mégis olyan ismerősen csengett, mintha ezt is a tündér játszaná. S ahogyan előbújtak az erdei tündérek, manók, a tücskök és békák, s a sok-sok madár, újra összeállt a varázs. Az erdei állatok szívét lassan elöntötte a meleg, még Pemete is dorombolni kezdett. És ahogy a könnycseppek átszaladtak arcukon, megértették, hogy mi történt. Megértették végre, hogy Nicka most is itt van, velük.
A szellő gyengéden letörölte a ködöt a smaragdszínű tó tükréről, és meglátták benne a sápadt holdat.

FORRÁS:http://blog.xfree.hu