Az Idő és a Felejtés

A lány végre rászánta magát, és elindult. Elindult megkeresni az Időt. Hiszen orvosra volt szüksége, 
s azt mondták, az Idő minden sebet begyógyít. Márpedig igen régóta viselte azt a sebet magán, 
mely furcsa módon sehogyan sem akart behegedni. Néha úgy látszott, már-már eltűnik,
de elég volt egy zaklatott álom, egy illat, mely megtalálta, egy zene, mely fülébe kúszott, 
vagy egy ismerősnek tűnő mozdulat, és a seb újra és újra felszakadt. 
S ilyenkor újra érezte azt a régi szinte édes fájdalmat, amit szeretett volna már elfelejteni.

S most itt van, hogy gyógyírt keressen a bajra. Becsöngetett. Egy férfi nyitott ajtót, s mosolyogva 
betessékelte. Azt mondta, ő a Felejtés, és régóta dolgozik az Időnek. Hellyel kínálta a váróteremben, 
ahol már igen sokan ültek. Nem látott egyiken sem sebeket. Igaz, az övé sem látszott. 
Annál szembetűnőbb volt a tekintetek furcsa, megtört fénye. Mind ránéztek, mikor belépett, 
s csöndesen helyet szorítottak maguk mellett. Csend volt. Nem szólt senki egy árva szót sem, 
csak lopva tekintgettek egymásra. Az nyilvánvaló volt, hogy mindannyian valamilyen sebet kívánnak eltávolíttatni. 
S hogy ki mekkorát, azt a tekintete árulta csak el. Hirtelen lesütötte a szemét, nem akarta,
hogy a többiek szánakozzanak rajta, miféle bánatot hordoz. Bár lehet, hogy semmiség a többiekéhez képest, 
s akkor meg furcsának tűnhet, hogy ő is itt ül.

Lassan fogytak mellőle a páciensek, s egyszer csak ő következett. Ott állt szemben az Idővel, 
s hirtelen nem tudta, mit is mondjon. Számon kérje, hogy miért nem tette eddig a dolgát? 
Vagy töredelmesen bevallja, hogy valójában nem is akar felejteni? Az Idő, mint aki megérezte vívódását,
lágyan a vállára tette a kezét, s mélyen a szemébe nézett. Kérdések nélkül is látta benne az éveket, 
az átvirrasztott éjszakákat, a mosolytalan órák kínkeserveit. S ahogy ott álltak szemtől szemben, 
megértette végre, az Idő fölötte áll mindennek. Uralja őt, de szereti, és az ő oldalán áll. 
Ekkor, szinte varázsütésre, belépett a Felejtés. Kettejük közé lépett, és megkérdezte: akarsz engem? 
Itt és most? A lány könnyekkel a szemében bólintott. A férfi átölelte, és lágyan, de határozottan megcsókolta.

Nem tudta, mi történt ezután, csak arra emlékszik, hogy az Idő már sehol sem volt, megszűnt létezni. 
Mint az a seb, mely már csak egy apró foszlány az emlékei között.

Sokszor nem akarjuk felejteni a minket ért sérelmeket, és hordozzuk életünk nyitott sérüléseként. 
Valóban nem gyógyul, mert ragaszkodunk hozzá. De kell nekünk a kellemetlen, rossz emlék?  
Ha nem akkor tegyük le, bocsássunk meg , és gyógyultan élhetünk tovább. 
Jézus is így tanított imádkozni minket:" ...miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek".
Bocsáss meg!

http://havannacsoport.lapunk.hu/

Forrás: