Honnan tudhatjuk, hogy az az ember, akiről eddig azt gondoltuk, hogy az életét adná értünk és az egymás iránt érzett szeretet

megváltaná a világot, még mindig a világ összes kincséért cserébe nem adná el a lelkünket és hagyna magára e mocskos földön?! Vajon van olyan bizalom, ami engedi azt, hogy feltétel nélkül és mindent odaadva higgy ebben? A hit, amely megrengeti az egész univerzumot nem oszlik el soha, egyszerűen egy érzés nem múlhat el. Ha egyedül marad egy olyasvalaki, aki tudja, hogy megtalálta a párját, túlélheti e azt? Én amondó vagyok, hogy ez lehetetlen, de tenni kell valamit, ami változtat az események sodrásán. Az élet nem habostorta- mondják, de hogy lehet az, hogy összetörnek a lelkek, amikor elvesztik a másik részüket, viszont ha egybeforrnak a másikkal, az sem tesz jót már. És másban kell keresni az okot, mint Önmagukban, hiszen mindketten jól tudják, hogy már egymás nélkül nem tudnak sem lélegezni, sem egy jót enni, sem semmi mást.

Kellenek ahhoz egymásnak, hogy élni tudjanak. Nem anyagi hasznokat remél itt egyik sem, hanem a másik támogatását, amely néha elfogy-megszűnik. Ennek az okát keresem igazság szerint. De ezt sem foghatjuk másra, hiszen ugyanúgy az én bűnöm is, mint a másiké. Újabb kérdésem pedig az, hogy hogyan lehet egy embernek jó az, ha a másiknak rossz. Hogy táplálkozhat ebből egy magát jónak hívő és nevező ember?!

Mi vezérli az emberek cselekedeteit? Az érdek, ami rendkívül sokféle lehet: akarhatja valaki a másikat magához kötni, mert fél, hogy elveszti egy rosszakaró miatt, akarhat mindent a magáénak, kincset, palotát, más ember boldogságának az árán…

Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy miért fáj az egyik embernek az, ha egy másik boldog és végre sok szenvedés és kín árán megkapta azt, amire mindigis vágyott. Másoknak nem nagy dolog azt mondani, hogy a családom, viszont akinek széthullott, már azt is elfelejti egy idő után, hogy mit jelent maga a szó. Vannak pótló dolgok, de az már nem az, amit egy ember családnak nevez. Soha nem kaphatja már vissza a felhőtlenül játszó, boldog kisgyermek kacaját, mivel ezt a kiskölyköt megölte az élet. A meghalt gyerekekből lesznek a felnőttek, azok a fura emberek, akik nem tudnak örülni a pici ajándékoknak, egy másik ember mosolyának, egy csodálatosan gondtalan pillanat örömének, annak, hogy süt a nap, annak hogy esik az eső és felfrissül a föld. Ezért nem akarnak felnőni a gyerekek soha. Nincs több játék, el kell tenni a babákat és a kisautókat, mert ez már nevetséges, pedig lehet hogy ezek azok, amik emlékeztetnek minket azokra a bizonyos felhőtlen percekre. Egy darabig még emlékszünk rájuk, aztán még az emlék is eltűnik lelkünk homokos tengerpartján, mintha csak elvinné a víz. Vajon, mégha csak egy percre is, de visszakaphatjuk ezeket a pillanatokat? Van olyan csodálatos, ártatlan boldogság, mint a gyermekek önfeledt játéka, amin a szülő elmosolyodik, és eszébe jut, hogy vajon mikor és hol veszett el ugyanez a gyerkőc?

Lehet, hogy elég egy mosoly a Kedvestől, vagy egy gyengéd ölelés, amelyre már oly rég áhítozunk és álmodunk arról, hogy az észérvek mellett létezik valamilyen elsöprő tiszta szeretet.

Egy dolog biztos: Hiszünk benne, hogy még visszatérhet…

Forráshttp://images.google.hu/imgres?imgurl=http://peavey.blogzona.hu/files/www.tvn.hu_39d19e2ce47e725ab3f8256f32eb16aa.jpg&imgrefurl=http://peavey.blogzona.hu/categories/agykipattanas/&usg=__RB6hBztVyRdO2pnIrDVgVVl_AvY=&h=375&w=500&sz=93&hl=hu&start=333&um=1&itbs=1&tbnid=68P4bz9rcUxciM:&tbnh=98&tbnw=130&prev=/images%3Fq%3Dhalott%2Blelkek%