Kedves Anikó!
Pont erre gondoltam.

Bár én szerencsére nem tartozom a klub címben levök egyik csoportjához sem, de egyet biztosan tudok. A házasságot csak egyenrangú félként tudom elképzelni, ha nem menne, azonnal elválnék.
Ennek ma már kevés a valószinüsége szerencsére, mert már tölbb évtizedes házasságban élek.
Mindkét félnek állandóan azon kell munkálkodni, hogy békességben, megértésben, egymást segítve éljenek, az életük végéig. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek a hosszú évek folyamán nézeteltérések. Vannak, hiszen nem vagyunk egyformák, de mindent meg lehet beszélni. Nincs nagyobb hiba annál, amikor a házaspár összekülönböziik, s aztán napokig nem beszélnek egymással. Egy kis jóindulattal minden probléma megoldható.

Előzmény

Válasz

Szia Bernadett!!!!! Egyetértek veled inkább egyedül mint megalázzanak hülyének nézzenek. Erre van egy közmondás,,,, kutyából szalonna nem lesz""""""""

Előzmény

Válasz

A "kétségbeesett egyedülálló"-hoz szeretném hozzáfüzni, hogy nekem van egy ilyen barátnöm. Csapnivaló a házassága, a férje egy kimondottan undok, ronda alak. Lusta, udvariatlan, pénzt alig ad haza, de mindig más nök után koslat. A barátnöm ezt tudja, s mégis elnézi neki, mert azt mondja, nem tud egyedül élni.
Na erre én azt mondom, inkább egyedül, mint egy rossz házaságban, nekem ne keserítse meg senki az életemet.
Vagy mindketten tisztességesen viszonyulunk egymáshoz a szerelem elmulta után is, vagy sem, ha nem, akkor menjen ki-ki amerre lát.

Válasz

:) ....

Válasz

Róttam a kivilágítatlan sikátorokat, koptattam a macskakövek réges-rég fényesre csiszolt felületét, hallgattam a múlt emlékeinek szivárgó, homályos üzeneteit. Tudtam, hogy valahol ott kell lenned. Téged láttalak egy eltévedt fűszál könnyed ívében, a közlekedési lámpák szabályos hangulatváltozásaiban, néma szöszökben a zsebem mélyén, s a megsebezhetetlen kirakatokon balettozó fénycicák mosolyában is.
Vártalak.
Biztos voltam benne, hogy megjelensz, egymásba botlunk és én tudni fogom megcáfolhatatlanul: Te vagy az.
Kerestelek.
Néha kételkedni kezdtem. Egyre gyakrabban kevertelek össze valakivel, pedig az igazi, a MÁS csakis Te lehettél volna.
Sokszor tévedtem. Már-már azt hittem egy IDEGEN- re, Te vagy, furcsállottam a dolgot: ilyen lennél? Aztán jött a felismerés, sokkolóan: te nem lehetsz akármilyen! Te csak egy vagy, és ez a tökéletes. Nekem. Úgy, ahogy senki másnak.
De egyáltalán létezel-e? Közben Te ugyanígy kutattál utánam, bár már akkor tudtam volna. . . Így hát megvárakoztattuk egymást, végtelen ideig. Néha rólad álmodtam, nehéz ébredéseim után felfedezni véltem sziluetted a levegőben, de délibábnak bizonyult mind, akár egy- egy fuldokló utolsó segélykiáltásai. Szükségem volt Rád.
És egyszer csak! Abban a kivételes pillanatban, amikor éppen nem gondoltam rád, megláttalak Téged. Minden kétséget kizáróan Te vagy.
Közeledsz felém, megáll bennünk az ütő, levegő után kapkodva ámulok. Hát mégis!
Te természetesen viselkedsz, a külvilág persze vak, mint mindig. De mindketten tudjuk, hogy végre itt van a Te és valóságos, nem ábránd!
Pont olyan vagy, amilyennek megálmodtalak. Nem vagy szép, nem a szó szoros értelmében szép. A lelked az, fájdalmasan. Beszélgetünk, de nem tudok felengedni, kitárulkozni előtted. A megrázkódtatás a gátlás bilincsébe rejt.
Aztán elbúcsúzunk, és ki tudja, mikor találkozunk újra.
Addig is kereslek, rovom a kivilágítatlan sikátorokat, belebámulok az emberek lesütött tekintetébe, hátha az egyik páncél mögött Te rejtőzöl, és rég nem látott jó barátokként üdvözölhetjük egymást.

Válasz