2007.10.10

A kérdés alighanem egyidős az emberiséggel. Mert amióta világ a világ, minden szerelmes arra vágyott, hogy ez a mámorító érzés örökké tartson. Csakhogy a vágy hónapok-évek után többnyire szertefoszlik.

Napjainkban két táborra oszlott a világ. Az egyik állítja: örök szerelem nincs. A másik viszont amellett kardoskodik, hogy a nagy érzés igenis a sírig tarthat, de csak akkor, ha folyamatosan tesznek azért a párok, hogy így legyen.

Az örök szerelmet tagadók azt állítják: vannak boldog, szerencsés párok, mély vonzalommal egymás iránt. Erős a kapcsolatuk, de általában ez nem szerelemre, csupán szeretetre épül. Ez nem a nagy szerelem. Ha csakugyan sokat jelentenek egymásnak, akkor valószínűleg az a helyzet, hogy a gyerekkorból hozott neurózisuk csodálatosan kiegészíti egymást, és így hasonló az életcéljuk is. Az is lehet, hogy az immunrendszerük által kisugárzott testi-lelki jelzések (szignálok) teremtik meg a harmóniát, és ennek eredményeként szerelmük közös gyümölcse nagyon egészséges utód lesz. Az emberiség még ma sem ismeri elég alaposan a szerelem játékszabályait, de úgy tűnik, hogy a sokáig boldogan egymás mellett élőket a hóbortjaik és az öröklött hajlamaik segítik. Elég lehangoló ez az elmélet, de a válási statisztikát vizsgálva, talán valóban igaz lehet. Azt viszont még az ilyen pesszimista nézetet vallók is belátják, hogy az emberekben ott él a vágy: ne így legyen!

A szebbnél szebb szerelmes versek bizonyítják: az emberiség igenis jobban szeret a sors hatalmában hinni, mint saját tévedéseit belátni. Számtalan nagy sikerű szerelmes film és romantikus regény szól erről. De mi is ez a csodálatosan erős hatalom, ami a szerelmespárokat viharosan összehozza, aztán később tétlenül szemléli, hogy minden reménytelenül múlik el, esik szét? Ha a harmincas éveiben járó, becsületes férfitól a jövendőbelije megkérdezi: "Én vagyok a te nagy szerelmed?", azt kell válaszolnia: "Igen, az vagy!" (És csak magában folytatja, hogy az volt az Ági is, és a Klári is, sőt - bizonyos fenntartással - még az a Jutka is.)

"Aki szerelemből házasodik, csodálatos éjszakákra és rettenetes nappalokra számíthat." (régi bölcsesség)

Nem lehet véletlen, hogy a beteljesületlen vagy a boldogtalanul végződött szerelmi kalandot nevezik nagy szerelemnek! Az olyan kapcsolatot, amelyik már azelőtt megromlott, hogy a romantikus kezdet nagy ígéretei valóra váltak és a szürke hétköznapok próbáját is kiállták volna.

És hány ember van, aki egész életében az elsőt tartja a nagy szerelemnek, az igazinak, mert akkor a hormonjai úgy felkavarták, mint az első pohár pálinka, és azt hitte, hogy ez már maga a paradicsom? Csak azért, mert ártatlan tizenévesként még egyikük sem tudott igazán mit kezdeni a felkínált alkalommal, és a "nagybetűs szerelem" két közösen eltöltött, unalmas hétvége után kihunyt, de akkor valahogy nem is nagyon bánták, hogy véget ért.

A legtöbb ember emlékeiben tovább dolgozik a ki nem élt, be nem teljesedett kapcsolat, mert abba beleálmodhatja a mindent elborító, romantikus nagy szerelmet. Pedig valójában - tárgyilagosan szemlélve - ez semmi olyasmit nem ígért volna, amiről álmodozott.

Az is furcsa, hogy sok, úgynevezett nagy szerelem már évek óta létezik, de a pár egyik tagja sem vesz észre belőle semmit. Ezerszer nem történik semmi, de ezeregyedszer aztán nem tudnak egymástól elszakadni. Akárcsak amikor az ember valamilyen tárgyat megszeret. Először csak hasznos, kellemes, de végül nem tud meglenni nélküle. Csakhogy ez nem az álmában elképzelt nagy szerelem, hanem csupán az érzelmek hirtelen összekapaszkodásának rohama. Maga a szerelem olyan hatalmas érzés, amit meglehetősen nehéz megfogalmazni. De a nagy csak jelző, a kicsi ellentéte. Viszont kis szerelem nem létezik.

Olyan ember még nem volt, aki a vonzódását kis szerelemnek nevezné, amikor még bizonytalan az érzéseiben. Hiszen az érzelmi életében mindig a legjobbat, a legszebbet áhítja, mint a kisgyerek a legnagyobb adag fagylaltot.

"A szerelemtől mindenekelőtt talán azt várjuk: békítsen ki minket saját magunkkal." (Charles Juliet)

A szerelmi élet beteljesülése alapvető cél, hiszen ez mércéje a személyes sikernek is. Különösen a nők érzik így, de a férfiak túlnyomó része is így gondolja. Ennek ellenére a legtöbb nő sokkal kisebb odafigyeléssel választ magának partnert, mint például bejárónőt. Hiszen az alkalmazottról érdeklődik, tájékozódik, mielőtt felfogadná. A szerelembe viszont úgy esik bele, hogy rózsaszín felhő veszi körül, és attól nem veszi észre: a kedvese valójában durva fráter, esetleg iszik is, netán kábítózik, vagy már három rosszul sikerült házasság van mögötte. Amíg fel nem nyílik a szeme, rá nem döbben a valóságra, addig hisz a sorsszerű találkozásban, a megérzésben, Vénusz istennő befolyásában, és főleg abban, hogy a szerelemben nincsenek véletlenek, mert meglátni és megszeretni...

A nagy szerelemben nincs helye a gyanakvásnak. Az összes fiatal kilencvennégy százaléka hisz a nagy szerelemben. És ez nemcsak a tizenévesek fecsegése. Minden negyedik-ötödik felnőtt is így gondol a boldogságra, hatvankilenc százalék pedig vallja, hogy már át is élte. És ugyebár, amit az ember átélt, amiben hisz, az létezik is. Például mielőtt felfedezték volna a heliobactert, ami a gyomorfekélyt okozza, addig mindenki pontosan meg tudta nevezni, hogy milyen stressz okozta a fekélyét. És amikor a nőket még tudományosan, bizonyítottan hisztérikus tyúkoknak tartották, ők maguk is eszerint viselkedtek, és úton-útfélen elájultak.

Mi az, ami az emelkedő válási statisztika és az önbecsülés ezzel együtt járó zuhanása ellenére a nagy szerelem ideáját életben tartja? Miért nem veszi végre tudomásul az ember, hogy a szerelmi fellobbanás a pillanatnyi őrület rohama, ami rövidesen elmúlik? S hogy utána először bizalmas viszony, majd megszokás és unalom következik, és csak azért marad meg mindkét fél a kapcsolatban, mert abbahagyni még nagyobb kár lenne. Vagy mert félnek, esetleg makacsok, és sejtik, hogy a következő kapcsolatukban sem bírnák ki két évnél tovább.

De az is lehet, hogy egyszerűen nehéz beismerni: az első számú célt, a nagy szerelmet nem tudták elérni. Mint akik a Pomádé király új ruhája meséjében a teljesen meztelen királyt csodálják és dicsérik a szép ruháját, csak azért, mert egypár ravasz csirkefogó elhíresztelte, hogy aki nem látja a ruhát, az ostoba, és magas hivatal betöltésére nem is alkalmas.

"Mi a nagy szerelem? Azt gondolom, hogy amikor két ember egy életen át kitart egymás mellett és közben hűségesek és egymás iránt odaadóak maradnak." (Karel Capek)

A nagy szerelem ideájára tehát ma is szükség van, mert mindazt egyesíti, amire az ember vágyik. Egyéni jó sorsa hajszolását, továbbá, hogy megvalósítsa önmagát, ami arra készteti, hogy nagyon intenzív életet éljen. Végül a mélységes vágyat a kapcsolatteremtésre, amire oly nagy szüksége van mindenkinek, mint a mindennapi kenyérre és vízre, hogy lelki és testi értelemben is egészséges életet élhessen. Dr. Dean Ornish amerikai orvos kimutatta, hogy a magányos emberek háromszor-ötször olyan nagy valószínűséggel halnak meg korábban, mint azok, akiknek családjuk vagy valamilyen közösségük van.