Egy érdekes vélemény szerint a sors mindig és mindenkivel szemben megfelelő mércét alkalmaz. Ez azt foglalja magába, hogy mindegyikünkre testre szabott élet vár, amit mi irányíthatunk, de mindennek meg van az oka. A célja a rossz dolgok bekövetkeztével nem az, hogy büntessen bennünket, hanem ezzel a lépéssel – bármily meglepő – segíteni akar, hogy megváltozzon a világhoz való viszonyulásunk. Nehézségeivel, és megpróbáltatásaival erősít, és terelget minket, és egy-egy ilyen lépéskor lehetőséget kapunk átértékelni eddigi életünket, hiszen ki az, aki ha minden jól megy, leül és átgondolja annak leforgását. Ebben az állapotban általában csak sodródunk a sok jóval, de amint valami baj van, elgondolkodunk. 

Az úgynevezett jó és rossz emberek esetében jellegzetes különbség rajzolódik ki. A rossz ember nem gondolkodik cselekedetein, csak ösztönösen hajtja végre a belülről kapott utasításokat, míg a jók táborát erősítő emberek minden apró dolgot tüzetesen átrágnak. Eredményképp vagy bele sem vágnak első gondolataikba, vagy egy átformált cselekedetet visznek véghez. A két embernél tehát a kiemelkedő különbség az ítélkezésben rejlik, mivel a jó folyamatosan azt vizsgálja, hogy az egyes cselekedetei jók-e vagy rosszak, óhatatlanul elítéli azokat az embereket, akik rosszat, meggondolatlanságot tesznek. Sőt – és ezt teszi a legtöbb betegség kiváltó okává – önmagát is folyamatos ítélkezés alá veti, hiszen szeretne eleget tenni saját magával szemben felállított elvárásainak, és mások szemében is csillogni akar, így aztán folytonos őrlődés tornádójába löki bele saját magát.

Mivel senki sem született tökéletes embernek, ezért mindegyikünk életében vannak kisebb-nagyobb rossz cselekedetek, melyet pont mi magunk ítélünk el a legszigorúbban. Ezeket az ítéleteket önmagunkban gyűjtögetjük, és egyre jobban telik az a bizonyos karma edény.

A „rosszak” viszont egy percet sem szánnak önítélkezésre, sőt úgy érzik, mások felett is ítélkezhetnek. Ez a hozzáállás, hogy lazábban viszonyulnak mindenhez, furcsa módon, de megmenti őket a karmikus vétkek nagy részétől. Nem foglalkoznak azzal, hogy a cselekedeteik jó vagy rossz irányba orientálódnak-e, csak a „mának élnek”, ezáltal kevesebbet ítélkeznek a világról, s önmagukról. Korábbi bűneik miatt magukat nem ítélik el, még úgy is szoktak gondolni rossz énjükre, hogy ez is én vagyok, egyszóval elfogadják a cselekedeteiket. Ezáltal nincs min őrlődniük, és nem emésztik magukat minden nap az élet dolgain, így az ő karma edényük nem fog olyan intenzíven növekedni.  

Ebből kiolvasható, hogy a két ember közti különbség kibővül az ítélkezésen felül még a gondolatok és tettek összehangolásával. Nos, alapvetően ebben rejlik a magyarázat, tehát a két embernek a külvilághoz, és saját magához való különböző viszonyulásában. Az tehát a végkövetkeztetés, hogy legyünk rosszak? Nem! Erről szó sincs, hiszen a szándékos rossz, a pusztítás, a felelősség fel nem vállalása stb. ugyanúgy karmikus vétkek, ez az út nem képezheti a jó szívvel választható lehetőségeket. Az a fontos, hogy a megtörtént dolgokon ne rágódjunk, vállaljuk be tetteinket, és hallassunk az első megérzésünkre!