Mindenszentekre mély együttérzéssel..

A mai nap teljesen más, 
lelkünket mélyen megérinti a gyász. 

Szeretteink a földben nyugszanak, 
nekünk pedig könnyeink hullanak. 

Kiket éveken át annyira szerettünk, 
nem lehetnek többé soha már mellettünk. 

Testük a földben, lelkük az égbe szállt. 
Minket egy életen át elkísér a gyász. 

Emlék maradt csupán minden mozdulat, 
melyet naponta láttunk életük alatt. 

Elhagytak minket mindörökre már, 
s helyettük ránk csak egy sírhalom vár. 

Kőbe vésett név, mi utánuk maradt, 
s vele egy szomorú, gyászos hangulat. 

Tudjuk, hogy születtünk, élünk s meghalunk, 
felfogni oly nehéz, hogy halandók vagyunk. 

Halandók e Földön, vendégek csupán, 
más világba lépünk a földi lét után. 

Oda, hol ők vannak, kik elhagytak minket, 
fájdalmat és gyászt a lelkünkre hintve. 

Ezer mécses lángja lobban most a szélben, 
így emlékszünk rájuk fájón minden évben. 

Tegyük össze kezünk gyertyák fénye mellett, 
kérjünk nyugodalmat nékik, s békességet. 

Emlékezzünk rájuk örök szeretettel, 
emlékük él bennünk most és mindörökre.

Halottak napján

Köd telepedett az égre, 
indulunk a temetőkbe. 
Lábunk alatt csörgő avar, 
fű, fa, virág halni akar. 
Megyünk búsan, fájó szívvel, 
régi álmok emlékivel. 
Várnak-e ránk? Nem tudhatjuk, 
de a szívünk megnyugtatjuk. 
Hogy ott voltunk, láttuk őket, 
tőlünk korán elmenőket. 
Láttuk őket, zörgő csonttal, 
nyűtt ruhákban, siralommal. 
Szájuk mozdul, néma szóra: 
- Imádkozni de jó volna. 
Hol hagytátok az imákat? 
Földi lények, földi árnyak! 
Hová lettek a zsoltárok? 
Nincsenek már?! Csak virágok? 
És a hervadozó őszben, 
reszketünk a temetőkben

Ma éjszaka nem lesz sötét,mert
százezer gyertya ontja fényét.
A temető hideg sirjainál,
ahol most emberek tömege áll!

Ma éjszaka nem lesz hideg,mert
meleget áraszt a sok mécses:
Az emberek csendben állnak,
és magukban imádkoznak!

Ma éjszaka eszünkbe jutnak,
akik már régen elbúcsúztak.
A gyertyák ma értük gyúltak,
Sok száz szív ma értük dobban!

Ma éjszaka a temetőben,
gyertyák, koszorúk kiséretében,
átadjuk újból szerettünket,
s kivánjuk, hogy tobábbra is:
Nyugodjanak békében!!!!!!

Térdet hajt a novemberi alkonyat.
A szél kisöpri sírok közt az utakat.
Ünnepre készül ez a fáradt őszi nap.

Hófehér keblű krizanténok,
Átölelik a gyertyafényes sírokat.
Csend ül az akácfák alatt.
Halkan beszél, ki szólni akar,
Méltóság és tisztelet
Ez jár a halottaknak.
Megkövetni élőknek a múltat.
Üdvözölni a halott barátokat.
Gyújts egy szál gyertyát magadnak,
Majd imádkoznak érted a halottak.
Hófehér lelked világítsa
A gyertyafényed, hogy
Az életed, igaz emberként éljed
Kísérjenek utadon,
A MINDENSZENTEKI FÉNYEK

Sivár, kihalt tér 
Kőbevésett nevek. 
Kőtábla alatt fekszenek 
A meggyászolt emberek 

Emlék mind csupán 
Az írás is jelzi 
"Született... ekkor. 
Meghalt..." - koporsó rejti! 

Körötte gyász, 
Síró emberekkel teli! 
A gyertya ég 
S emlékeket hevít! 

A sír mellett állva 
Az emlékek Szívet szorítva jönnek. 
Ahogy a fény halványul, 
Száradnak a könnyek. 

Arra gondolsz te is! 
"- Mikor lehetek veletek? 
Mikor zárul rám 
A koporsó fedele?"

BelépésA gyertyákKedvezményGyújtson gyertyátAkikért égnekFórumKapcsolat

EGY SZÁL

 GYERTYA, MELY VÉGIG ÉG.

EGY ÉLET, MELY VÉGET ÉR,

ITT HAGYTAD AZOKAT AKIK

SZERETNEK TÉGED, DE EMLÉKED

ÖRÖKRE A SZÍVÜNKBE ÉGETT!!!

Ha majd az ősz, 
összegyűjt minden bánatot, s vele 
a lelkemet behinti csendesen: 
eljössz-e vigasztalni, kedvesem?

Eljössz-e akkor simogató szóval,
mikor a lelkem többé nem nevet, 
s mesélsz-e majd, mikor a könnyem éget, 
hajnal-fényből szőtt, színes-szép meséket, 
amiket egyszer én mondtam neked?

Ha akkor eljössz: 
áld`ni fogom a lábaid nyomát, 
s áldott legyen a rózsaszínű út, 
az út, melyen menni fogsz tovább,

áldott legyen a szív, mely erre kerget, 
s áldott legyen, áldott legyen a lelked, 
legyen a boldog álmok temploma.

Hanem azért 
áldani foglak téged akkor is, 
ha nem gondolnál rám többet soha ..

(Wass Albert)

Ha rám gondolsz majd, nézz fel, mert én ott vagyok,
ahol az ég átkarolja a csillagot.
A tejút végtelen gyémánt fövenyén,
a galaxisok hömpölygő porködén,
lelkem ott száll majd, hol a végtelen,
téridő a száguldó fényeken.
S a bíborban úszó, örvénylő fotonok
hívnak, és velük majd csendben összeolvadok.
Hogy hajadra hullva, akkor is érezzelek,
amikor többé már nem foghatom kezed.
S ha fázol is, ne félj, mert én nem hagyom.
Langyos napsugár leszek édes arcodon.
Hold fényén suhanva őrzöm álmodat,
hisz tudom, mindig is téged vártalak.
S ha elszólít tőled mégis majd az ég,
így örökkön örökké veled maradnék.

Sándor Gyula

Életem része volt Ő,célja és öröme,

Beszélnék, de a hang torkomban reked,
Oly sok szép szót gondoltam Neked.
De csak hallgatok.
Nem akarnak formálódni a mondatok.
Bántóan néma most a csend zaja,
Itt lüktet bennem hiányod. Szólnék. De nem tudok.
Zavartan hallgatok.
S tűröm, hogy magához húzzon az emlék.
Most távol vagy, de mégis oly közel.
A szívemben. A lelkem átölel.

Mit érzek? Mondanám, de nincs rá szó.
Olyasmi ez, mi nem kimondható.
Mert szavakkal elmondani nem lehet,
Míly mérhetetlen a szeretet,
Mit irántad érzek.
Csak tétován nézek,
De szólni nem tudok.
Nem, nem állnak össze a mondatok.
Beszélnék, de a hang torkomban reked,
S csak annyit tudok suttogni Neked:
Hiányzol nekem!