Saját börtönünk

Egész életed ott válik sodródó létezéssé, hogy elfojtásokban élsz, minden szépségtől megfosztod magad. Idomulsz a körülötted lévő világ minden hazugságához, s elfojtod magadban a felszínre kívánkozó tiltakozást. Elfojtasz magadban sok-sok érzést és gondolatot.

Sok-sok elfojtás mechanizmusa gyermekkorodban alakul ki. Nézz meg egy gyermeket! Olyan tisztán, nyíltan, nyílt reakciókkal éli az életét, ahogyan felnőtt korodban is kellene!
Ha dühös voltál, dühöngtél. Ha haragudtál, kimutattad. Ha fájdalom ért sírtál. Ha öröm ért viháncoltál. Mindenkihez egyformán közeledtél. Mindenkit közel engedtél.
Mindenre rácsodálkoztál: egy nyíló virágra, egy pillangóra, a napra, a holdra. Mosolyra mosollyal válaszoltál. Durvaságra durvasággal. Nem volt titkod, nem volt álarcod.

S ebbe szólt bele a nevelés! Nem, nem is nevelés, ez rossz szó (tanár vagyok) a kificamításod kezdődött el. Mást sem hallottál: ne tedd ezt. Ne tedd azt. Ne viselkedj így. Egy NEM!-ekkel teli világba csöppentél, ahol semmi sem igazi, semmisem valóságos. Nyiladozó értelmeddel csak kapkodtad a fejed. Mi van itt? Milyen világ ez?

Gyermekként, kiszolgáltatott voltál, s a szeretet hiányába belehaltál volna –ahogyan ma is belehalsz –elkezdtél hát idomulni. Úgy mondják, megtanultál viselkedni. Kezdted elhinni a hazug mondatokat, átvettél egy hazug világot, kezdted elfojtani a benned élő tisztaságot.

Egy idő után már mosolyogva kívántad egy másik helyre a veled szemben álló embert. Forrt benned a düh, de elfojtottad, mert nem illik dühösnek lenni. Elfojtottad a fájdalmadat, mert nem illik sírni. Ráadásul, ha férfi vagy, még nehezebb helyzetben vagy, mert a fiúk nem sírnak. Micsoda hülyeség! Valaki nem attól erős, hogy nem engedi meg magának, hogy átélje a fájdalmát, hanem éppen attól, hogy mer teljesen belemerülni. Osho írja a Férfiak könyvében: ha Isten nem akarta volna, hogy a férfiak sírjanak, nem teremtett volna könnyzacskót nekik.

Elkezdtél „viselkedni” s ezzel szép lassan elindultál az elfojtások útján. Kezdted látni, hogy itt az őszinte, nyílt érzéseket hajlamosak kihasználni a többiek. Nem mertél hát belemerülni sem az örömbe, sem a boldogságba, sem a szeretetbe. Csak a felszínen mozogsz, nehogy bántódás érjen. Ahogyan a rózsának van illata és tüskéje, az érzések birodalmában is van öröm és fájdalom. Ha megvéded magad a fájdalomtól, megvéded magad a boldogságtól is.

Elkezdtél „viselkedni” s ezzel egyenes arányban kezdted megfosztani magad a létezésed minden gyönyörűségétől. Már nem mondod ki, amit gondolsz, csak belül emészted magad. Már nem merülsz el a szeretetben, mert mi lesz, ha csalódsz. Ha bekopog a boldogság az ajtódon –mert bekopog nap, mint nap –már nem nyitsz ajtót, mert mi lesz, ha elmúlik a boldogság? Már nem mosolyogsz rá az emberekre őszinte, derűs tekintettel, mert még bolondnak fognak tartani. Már nem veszed észre a napfényt, a hold ragyogását, a csillagok szikrázását, a virágok illatát, a hűséges kutyaszemeket, a cica dorombolását, mert félsz attól, hogy a végén jól érzed magad itt a Földön. Azon a Földön, ami a mi örömünkre és boldogságunkra ilyen hihetetlenül szép és gazdag. Hiszen azt hallottad, hogy az élet gyötrelem, a Föld pedig a siralom völgye. Micsoda hazugság! Minden itt van készen, itt lehetne a földi mennyországunk, de helyette poklot teremtünk.
Már megriadsz egy őszinte öleléstől, mert az jár a fejedben, mit akar tőled a másik? Eszedbe sem jut, hogy csak őszintén megölelni. Mindenben visszásságot keresünk, mindenben érdekeket keresünk, látunk – ott is, ahol nincs.

Eltűnnek az igazi emberi értékek: a szeretet, a megértés, a segítés, a megbocsátás, a másik feltétel nélküli elfogadása. Helyébe lépett a pénz és a karrier. Persze, lehet ez is fontos. Csak a sorrend rossz. Ha megteremtetted magadban az előbbit, a valódi, igazi értékeidet, foglalkozhatsz pénzzel, karrierrel, mert mindezt úgy fogod tenni önmagadért, hogy közben nem nyomod el a másikat. Úgy fogod tenni, hogy őszinteség és nyitottság, tisztelet és megértés sugárzik belőled, melyet a szeretet mozgat. S ekkor már nem mész szembe önmagaddal, nem fojtod el az érzéseidet, gondolataitad.

Ami gyermekkorunkból ránk ragadt, le lehet - és kell is! – mosni. Mert közben felnőttünk, s látjuk azt, hogy itt, most rossz irányba mennek a dolgok. S ez elsősorban neked nem jó, mert minden embert beteggé tesznek az elfojtások. Ezért van annyi szívbeteg, pánikos és depressziós, rákosbeteg manapság. Mind-mind a szeretet elfojtása. A szeretet elkerülése. Amikor félsz adni és félsz kapni. Eleve halálra ítélted magad.

Én azt mondom, szabadulj meg az elfojtásaidtól. Én megszabadultam. S azóta csak őszinte és nyíltszívű emberekkel találkozom. Olyan emberekkel, akik így élnek vagy erre vágynak. Ezen az úton sosem leszel magányos, mindig lesznek társaid, akik ugyanezen az úton mennek. S egyre többen és többen leszünk. S ez jó, nagyon jó. Megfoghatjuk egymás kezét, megtaníthatjuk egymást repülni a magasba, ahelyett, hogy végig vegetálnánk az életünket.

Kezdd el! Szabadulj meg az elfojtásoktól, s azt fogod érezni: több tonnás szikla gördül le a lelkedről. Szabaddá teszed magad, kinyílik a lelked és a szemed, s egy más világot, az igazit fogod meglátni.

Kívánom, hogy önmagadért legyen hozzá bátorságod.

Zsóka
Forrás:http://ujkorklub.shp.hu