Lecke a vadludaktól

Gondolkoztál már azon, hogy miért repülnek V-alakban a vadludak? 

Amikor egy-egy madár suhint egyet a szárnyával, az felhajtóerőt képez az őt követő madár számára. Minden egyes madár szárnycsapása a következő madár számára olyan légmozgást teremt, amely emelő hatású.

Egy V-alakban repülő egész csapat - legkevesebb 71 %-kal - hosszabb utat tud megtenni, mintha az egyes madarak egyedül vagy párban repülnének. Ha egy vadlúd kiesik a csapatból, azonnal megérzi a légellenállást,hirtelen úgy tűnik neki, mintha mázsás súly húzná lefelé, ezért gyorsan visszatér a helyére, hogy újra támaszkodhasson a többiek szárnycsapásának erejére.

Csakúgy, mint a ludak, azok az emberek, akik azonos irányba tartanak és közösséget alkotnak, gyorsabban jutnak el céljukhoz, mint azok, akik teljesen egyedül próbálják meg azt.

Ha a vezérlúd elfárad, hátra repül, és egy másik foglalja el a helyét az élen, a V-csúcsán.





Ha az embereknek lenne annyi józan eszük, mint a ludaknak, rájönnének, hogy a sikerük egyértelműen a közös munkájukon múlik, felváltva vállalva a munka nehezét és osztozva a vezetés terhein.

A hátul repülő ludak hangos gágogással bátorítják az elsőket a sebesség növelésére.

Fontos, hogy a mi hátulról jövő "gágogásunk" bátorító legyen az előttünk haladóknak, különben csak „gágogás” marad. A közösség nem létezhet szurkolók nélkül, és fontos, hogy a gágogás biztató legyen. 

Csapatszellemük példakép lehetne az emberek számára is, pedig sokan csak „legyintenek”: ugyan, „ezek csak libák!” Igen, de összetartozásuk utánozható (lenne)!

Ha egy vadlibát meglőnek, megsebesül vagy megbetegszik, két társa leszáll vele a V-alakzatból, és követi, hogy védelmet nyújthasson számára. Addig maradnak vele, amíg az erőre kap, és újra repülni tud, vagy amíg meghal. A libák ezután visszatérnek, - vagy hármasban, vagy már csak kettesben -, hogy beérjék saját alakzatukat, vagy csatlakozzanak egy másik közösséghez, amíg el nem érik a sajátjukat. 

Bárcsak mi is ennyire önfeláldozók lennénk, hogy érdemesek lehessünk ilyen barátokra, akik a szükségben mellettünk állnak. Ha annyi együttérzés lenne bennünk, mint a vadlibákban, átsegítenénk egymást a nehéz időkön, ahogyan ők teszik.

Nem kell tudósnak lennünk ahhoz, hogy tanuljunk ezektől a csodálatos teremtményektől, csak meg kell állnunk és figyelnünk elég hosszasan, hogy felfedezzük a szemünk előtt álló csodát.

A vadludak is tudnak bölcs gondolatot ébreszteni bennünk, és szolgálhatnak akár útmutatással is az életünkben.

„ÉN A VADLUDAKKAL VAGYOK!”

FORRÁS:V@rgáné Irénke Barátikör.hu