Összetört lelkek

NŐ ÉS FÉRFI KAPCSOLATA

10 éve | Novákné Gajdics Anikó | 1 hozzászólás

NŐ ÉS FÉRFI KAPCSOLATA

Bármilyen korszakot nézünk a történelemben, vagy akármelyik országot, földrészt, a nő és a férfi kapcsolata alapvető szerepet játszik az életben.

Erről az irodalom és a képzőművészet is elég bizonyítékkal szolgál. E témában van valami időtlen. férfi és a nő viszonya bizonyos értelemben mindig ugyanaz: vágyódás egymás iránt, rajongás, boldogság, illetve féltékenység, gyűlölködés stb. Minden időben egyforma ez. Az ókori görög szerelmesvers ugyanolyan... jellegű, mint a reneszánsz vagy a XX. századi: az erotikáról szól. Ez a vonása az embernek azon kevés tulajdonságai közé tartozik, ami a történelem kezdete óta nem változott, mert általános emberi. A férfi és a nő egymásra vágyik, mindenkor egymást keresi.

A Platón A lakomában leírja azt a mítoszt, hogy eredetileg az emberlélek egységes. De amikor megszületik, két részre válik, két lélek, két személy lesz belőle, egy női és egy férfi. Így mindenki csak fél-lélek, és egész életében keresi a másik felét. A szerelem az, amikor úgy érzi, hogy megtalálta.

De a férfi-nő viszony mégis a leglabilisabb, a legmegoldhatatlanabb is. A boldogságra nincs egyetemes recept, a szerelem bármikor gyűlöletbe csap át. A férfi és a nő kegyetlen is tud lenni egymással. Néha úgy tűnik, hogy a férfi és a nő ellenfelekként állnak szemben egymással, uralkodni akarnak a másikon, legyőzni őt. Harcnak tekintik a szerelmet, tulajdonnak a másik felet. Szolgát csinálnának a partnerükből. Az ideális, harmonikus kapcsolat, a kölcsönös megértés és alkalmazkodás, a felhőtlen boldogság ritka jelenség, Vörösmarty is a Csongor és Tündé-ben a túlvilágba helyezi, Tündérhonba: "Hagyd virágzó ajkaidnak / Rám omolni csókjait, / És fogadd el ajkaimnak / Szívből áradt válaszit. / Megzavarhatatlanul / Így fogunk mi kéjben élni, / S a világgal nem cserélni."

A férfi-nő kapcsolat azonban nemcsak erről szól. Nemcsak a szerelemről. Mintegy benne ragadható meg legjobban az ember-ember viszony morális színvonala is, az, hogy hol tart az emberiség a jog, az igazságosság terén. Ha nem a szerelem, az erotika oldaláról vetjük fel e kapcsolat kérdését, hanem a történelem, a társadalom szempontjából, akkor egészen más dimenziókba kerülünk. Mert a férfi-nő kapcsolat a szabadságról is szól!

Érdekes vonása az emberi világnak, hogy az elmúlt 2-3 évezredben kifejezetten férfivilágot hozott létre. Férfiak irányítják a politikai és hatalmi viszonyokat, intézik a gazdasági ügyeket, teremtik a szellemi értékeket. Nők sehol, vagy alig. Ezt szinte magától értetődőnek tekintjük. Hány női császár, pápa, kancellár, városi patrícius, főtanácsadó, egyetemi tanár volt a múltban? Sehány. Ha akadt is olykor egy-egy királynő a történelemben, az csak kuriózumnak számít. Hány nő vett részt egy ország, egy birodalom alkotmányának kigondolásában, a jogok megfogalmazásában? Egy se. A történelem politikai szférájában azt figyeljük meg, mintha csak egyetlen nem létezne a földön, nem pedig kettő. A nők nem tanulhattak, nem politizálhattak, nem kereskedhettek, nem irányíthattak, nem határozhattak meg semmit. A nők háttérbe szorultak, elnyomattak, eltűntek. A nőket megkülönböztették. Alacsonyabb rendűvé tették. Mint a gyerekeket, a pogányokat, az idegeneket és a rabszolgákat.

Csak a művészetben őrizte meg a maga egyenjogúságát, értékét a nő, a politikában, a társadalomban jogfosztott lett, kitaszított. Ha nem lenne festészet, költészet, irodalom, akkor semmit sem tudnánk a nőről. Csak a művészetben rajonganak még mindig és töretlenül a nő személye iránt, a kezdetektől a mai napig. Egyedül a művészet tekinti úgy a nőt, mint ami a hétköznapi életben mindig is jellemző volt az intim férfi-nő kapcsolatra, azaz az erotikára, vagyis hogy mindkettőnek szüksége van egymásra, egyik sem nélkülözheti a másikat, és hogy a két fél teljesen egyenrangú, egyaránt értékes és fontos. A festészet, a szobrászat soha nem tett különbséget a férfi és a nő között. Az irodalom tele van szerelmes történetekkel, az irodalmi művekben éppannyi női, mint férfi szereplőt vonultatnak fel, nagyon sokszor pedig nők a főszereplők. A művészet tehát nem ismer megkülönböztetést nő és férfi között, ahogy a társadalmi élet, a jog, a politika igen.

De az emberiség legkorábbi ideje sem ismert! Erre abszolút bizonyítékot találunk a legősibb vallásokban, a mitológiában. Nem véletlenül, mert a mitológia volt a művészet szülőanyja. Itt ugyanis legalább annyi nőistenség szerepel, mint férfiisten. Zeusz mellett ott van Héra, Ozirisz mellett Ízisz. Mezopotámiában Istár, a szerelem istennője kozmikus, égi jelentőségű. A görög istennők minden nép mitológiáján túltesznek számbeli fölényükkel: Gaia, Démétér, Perszephoné, Aphrodité, Artemisz, Pallasz Athéné, Niké, Nemeszisz. De a Múzsák is nőneműek. És a sort még hosszan lehetne folytatni. A mitológiák korának emberisége a nőt alkotó, teremtő, értékeket, világtörvényeket hordozó lénynek látta, illetve mindezeket éppúgy a nő alakján keresztül is kifejezte, mint a férfién. Ekkor nő és férfi között még egyenjogúság és egyenrangúság létezett, sőt a nőt helyenként előbbre is helyezték, mint a férfit. Mezopotámiában, a görögöknél éppannyira papnők és főpapnők is voltak, vagyis a kultikus vallásba a nőt a legmagasabb szinten bevonták és elismerték. Az őskor matriarchális (anyajogú=nőközpontú) társadalma szintén közismert, amit később felvált a patriarchális, azaz már férficentrikus társadalom, amely az írott történelem során mind jobban visszaszorította és alávetetté tette a női nemet. Az idők során tehát létrejött egy aszimmetria, egy félrebillentség, egy egyoldalúság a férfi-nő viszonyban, a társadalmi helyzetet illetően is és az emberkép, a megítélés tekintetében is, amit korunkig természetesnek vettek.
A férfi élvezte, a nő beletörődött.

Mindezt meg is ideologizálták. Az Ádám-Éva-történetnek ez a része a legkárosabb minden között, ami valaha kitaláltak. Az egész középkorban erre hivatkoztak, hogy bűnös lény az ember, hogy Isten kiűzte a Paradicsomból, hogy munkája verejtékével kell fenntartania magát. Mind ennek oka Éva volt, a Nő, aki engedett a kígyó csábításának, megszegve Isten parancsát. Éva bűnt követett el, és magával rántotta az egész emberiséget. Éva tette jóvátehetetlen, örökre elveszítettük az Éden-kertet, a munkátlan semmittevés gyönyörét.

Ezért gyűlöljük, megvetjük Évát. Csakhogy ez egy félreértelmezés, vagy tudatos hamisítás, utólagos bűnbakkeresés. Az Ószövetségi héber szöveg egy sokkal régebbi mezopotámiai mítosz torz változata. Isten nem azt mondja abban, hogy „ha eszel az almából, halálnak halálával halsz”, amit büntetésként kell értenünk, hanem azt: „ha eszel abból, akkor megismered a halált”. Vagyis: „ha eszel e fa gyümölcséből, akkor kikerülsz az én birodalmamból, az égi világból, a Paradicsomból, és le kell menned a földre, a fizikai létbe, ahol a testedre életed végén a halál vár, mert a földi test nem örök életű, mint a lelked, hanem mint egy ruha, idővel szétszakad, azaz szétesik és szétporlad”. És így mondja Isten: „ha” – vagyis választás elé állítja az embert, az emberpárt! A „ha eszel” azt jelenti: „ha ezt választod, akkor...”. Akkor önálló lénnyé leszel, kipróbálhatod a saját erődet, képességeidet. Ha ezt választod, akkor kilépsz a felügyeletem alól, és szabad lénnyé válsz. A mítosz nem az emberi bűnről szól, hanem az emberi szabadságról! És mi történik? Ádám, a férfi „áll, mint egy birka”, nem képes rászánni magát a döntésre, maradna még Isten gyámsága alatt, habozik. Éva az, aki dönt, aki megteszi a lépést, aki bátor, és nem fél az új élettől, a cselekvéstől, egy új világba való leereszkedéstől, aki nekivág a szabadságnak. Éva az első szabad lény, ő már ott hordozza magában a szabadság képességét és merészségét, amit Ádámról, a férfiról nem mondhatunk el. Az Ádám-Éva-történet pontosan az ellenkezőjéről szól, mint amivé átértelmezték. Felértékeli a nőt, és a férfit bélyegzi meg tehetetlenségéért, önállótlanságáért.

Ez persze „csak” egy ősi mítosz, mégis megdöbbentő, elgondolkodtató tény az, hogy egész írott történelmünk során épp a nő lett megfosztva a szabadságtól, és egyoldalúan a férfi ragadta magához a szabadság lehetőségét és gyakorlását a „földi világban”, aki pedig a mítosz szerint nem volt érett a szabadságra, hanem inkább a tekintélytiszteletnek hódolt, parancsokat akart maga felett, és a földön ténylegesen visszaélt a szabadság eszméjével.

Az egész történelem során a XVIII. században mondják ki először, hogy minden ember jogilag egyenlő, így a nő is. De csak a XX. században kezdi a nő valamennyire visszanyerni „istenadta” jogát: a szabadságot. Ám a férfiak ezt nem adják könnyen. Itt is harcot látunk a két nem között, ahogy a szerelem terén is láthatunk. Az előítélettel kell megküzdeniük a nőknek, az évezredes „mítosszal”, hogy a nő nem ér annyit, mint a férfi, hogy a férfinak jogában áll őt lenézni, megmosolyogni, háttérbe szorítani. A férfiak egyeduralma azonban mára mégiscsak megdőlt. Most ebbe nekik kell beletörődniük. Bár még mindig férfivilágban élünk, férfiak által kitalált társadalomban: a nők ébredeznek, lassan-lassan magukhoz térnek. De ők nem akarják a férfit legyőzni!

Nem a nőknek kell átvenni most az uralmat, hogy ezentúl ők tapossanak a másik nemen. Magát az uralmat, az uralkodásvágyat, az egoizmus e dölyfös hajlamát, az elvakult önistenítést kell megdönteni a földön! A nőknek nem az a dolguk, hogy ők is férfiakká váljanak egy férfivilágban, nem azzal kell kivívniuk egyenrangúságukat, hogy ők is elférfiasodnak. Manapság sok nő ezt hiszi és ezt csinálja. Keménynek, érzéketlennek akarnak látszani. A nők dolga inkább az, hogy megszelídítsék a férfit, végre lefegyverezzék a férfi évezredes érzéketlenségét, keményszívűségét, önhittségét. Vagyis, hogy átváltoztassák, humanizálják, moralizálják, lelkibbé tegyék a férfi nemet, az érzelmekre, a szeretetre sokkal-sokkal fogékonyabbá.

Hogyan és mivel érhetik ezt el? Csakis a nőiségükkel, a nőiességükkel. Ha a nők férfiassá akarnak válni, és férfiasan nekirontanak a másik nemnek, akkor csak folytatódik minden tovább, a világ nem lesz jobb. A nők a legnagyobb hatást azzal tehetik a férfira és a nők legnagyobb ereje abban van, ha nők maradnak, ha a saját lényükből hozzák fel azt a tudnivalót, hogy milyennek kell lenniük, hogy milyen is az igazi nő. A férfiaktól ezt nem tanulhatják meg. A férfiak szokásos egoizmusát csak a nők nőiessége, kedvessége, finomsága, derűje és érzékisége szelídítheti meg. A férfiak semmi másra nem fognak reagálni, minden egyéb tehetetlen velük szemben.

A férfi-nő kapcsolatban tehát sokkal több rejlik és e kapcsolaton sokkal több múlik, mint első látásra észrevesszük. Mindenekelőtt ezt a kapcsolatot kellene rendezni, hogy a világ is rendbe jöjjön, kigyógyuljon bajaiból. Ha a nő hangulata, atmoszférája nemcsak otthon, a magánéletben érvényesül, hanem kikerül a társadalomba is, a politika agresszív területére, a kíméletlen, kapzsi üzleti élet terepére, az talán ráébreszti a férfiakat arra, hogy nem a hatalom és nem a pénzszerzés a legfontosabb az életben, hanem maga az élet és az ember. A nő küldetése az, hogy a férfit felvilágosítsa a történelem során eltorzult szabadságfogalmáról! A szabadság nem annyit jelent, hogy csak én vagyok szabad és mindenki mást korlátozhatok a szabadságában, amire számtalan példát találunk a teljesen maszkulin, férficentrikus történelemben (csakis erről szól!), hanem annyit jelent, hogy velem együtt mindenki mást is szabadnak tekintek, mindenkit engedek szabadnak lenni.

Ahogy Éva, a Nő vitt ki bennünket a szabadság világába az Éden-kertből (ahol az ember még nem volt szabad lény), úgy most is rá hárul a feladat, hogy kivigye az embert a szabadságot kisajátító, illetve azt eltipró állapotok közül már itt a földi létben. A férfi erre nem képes. Szükségünk van a nőre, a nő női tulajdonságaira, melegséget árasztó és fényt hozó szerepére, hogy ne sírjuk vissza az elvesztett Édent, hanem mi magunk teremtsünk meg egy másikat itt a földön. De már egy olyat, amelyben mindenki jól érezheti magát, mert mindenki szabad benne. A szabadság boldoggá tesz, mint ahogy a rabság elkeserít. Ezért a férfinak és a nőnek össze kell fognia, hogy közösen létrehozzanak egy új világot, a boldogság és a szabadság világát. Egy ilyet a férfi egymaga nem tudna megalkotni. Szüksége van ehhez a nőre. Ki kell tehát békülniük egymással e nagy cél érdekében! Egymásra kell találniuk végre. A művészet ebben mindig a segítségükre lesz.

A férfi a nő nélkül egy durva és erőszakos világot hozott létre. Vak, aki nem látja. A férfi és a nő csak együtt teremthet meg egy olyan életet, amely emberibb és igazságosabb, mint az eddigi volt. A férfi-nő kapcsolatnak egy ilyen missziója is van.

(Szabó Attila )

Forrás: http://interno.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=7479&Itemid=29

https://www.facebook.com/boszikam

Címkék: kapcsolat