Az is elképzelhető, hogy egyáltalán nem talál az általa elképzelt tulajdonságokkal rendelkező személyt; ekkor két dolgot tehet: vagy „lejjebb adja”, vagy kitolja a partnerkapcsolat-teremtés időpontját.

Mindenki arra törekszik, hogy a világról alkotott tudását a lehető leghatékonyabb módon állítsa döntései szolgálatába és a lehető leghatékonyabb módon megbecsülje választásai lehetséges kimeneteleit. Így van ez akkor is, amikor a hajadonok és a nőtlenek első partnerkapcsolatuk kialakításáról gondolkodnak. Az egyének tisztában vannak azzal, hogy a modern államok mindegyikében magas a házasságok felbomlásának a kockázata, és ez a tudásuk jelentősen befolyásolhatja a saját partnerkapcsolatukat érintő döntéseiket. Dönthetnek házasságuk elhalasztása mellett, mindaddig az időpontig, amíg nincsenek megfelelő mennyiségű és minőségű információjuk potenciális partnerükről; de dönthetnek a partnerkapcsolat egyéb formái mellett is, ily módon csökkentve a párkeresés „költségeit”, sőt, dönthetnek az azonnali házasság mellet is, mondván, hogy kudarc esetén manapság sokkal könnyebb abból kilépni, mint néhány évtizeddel ezelőtt.
Vagyis a „kockázati társadalomban” az embereket ugyanúgy egyfajta kalkulatív magatartás jellemzi, mint korábban, csak éppen ez a kalkuláció különbözik a klasszikus közgazdaságtan példáitól. Inkább valamiféle korlátozott racionalitásként értelmezhető, amelyet a bizonytalan körülmények között való döntés kényszere és az információk nem megfelelő mennyisége diktál. Ilyen körülmények között a kalkuláció nem más, mint a lehetőségek „tárházának” a minimalizálása, a legoptimálisabbnak vélt cselekvési alternatívák kiválasztása, de a választás kimenetele felől az egyén soha sem lehet biztos.

Ha az ún. teljes első házasságkötési arányszám elmúlt fél évszázados változásait követjük nyomon, akkor az alapvetően romló tendenciát kisebb-nagyobb kilengések tarkítják. A mutató egyik legjelentősebb felfutására a hetvenes évek közepén került sor, amikor
is a kormányzat a jóléti és a családpolitikai eszközök széles körét igyekezett a demográfiai krízis leküzdésének szolgálatába állítani. A házassági mozgalom fellendülése azonban csak átmeneti volt, amit jól mutat az arányszám értékének azóta tartó, szinte folyamatos visszaesése. A visszaesés mértéke különösen a kilencvenes évektől volt drasztikus.

A kutatók többsége szerint a nők anyagi függetlenedése áll a gyermeket egyedül nevelő anyák növekvő aránya mögött. Ezzel az állásponttal élesen szemben áll a Murray által képviselt nézet, amely szerint az USA-ban a nagyvonalú támogatási rendszer következményeként nőtt a számuk. Szerinte ez a jóléti program lehetővé teszi, hogy a nők házasság nélkül is vállaljanak gyermeket, és mivel a részükre fennálló munkalehetőségek javadalmazása túl alacsony, nem dolgoznak a továbbiakban sem, inkább a gyermek mellett maradnak. Ezt az érvelést azonban több szakember azzal utasítja el, hogy a fejlett európai országokban a gyermekét egyedül nevelő anyák részére fordított jóléti kiadások magasabbak az amerikainál és ott mégsem tapasztalható az említett családtípus USA-ban ismert dinamikája.

A gyermekét egyedül nevelő nők helyzete nem a legoptimálisabb, és akkor finoman fogalmaztunk. Általában ők az erőszak, a zaklatások elszenvedői, sokkal több munka mellett sokkal kevesebb idővel kénytelenek gazdálkodni, és a társadalmi szolidaritás sem kifejezetten őket dédelgeti. Megszűnik a nemi szerepek dualitása, ebből következően neki magának kell részben vagy egészben ezeket a szerepeket átvenni. Sőt, egy új szerepet is meg kell tanulnia, a családfőét: eltartani a családot, nagyobb jelentőségű döntéseket meghozni stb. A vizsgálatok szerint több szorongással küzdenek, mint házasságban élő társaik. (60 százalék és 30 százalék), és egészségi állapotuk általában gyengülő tendenciát mutat. Nem tudja mind azt nyújtani a gyereknek, amire annak szüksége van, folyamatos idő-és partnerhiánnyal küzd, mindenért egyedül kell felelősséget vállalnia. Sokszor lakásproblémák is nehezítik helyzetüket, 25 százalékuk szüleikkel él együtt.

- A népesség 82 százaléka családban élt 2001-ben.
- Az egyszülős családok közel 69 százaléka nevelt egy gyermeket, ennél több gyerek mindig a párkapcsolatokban a jellemző.
- Az egyetlen személy alkotta háztartások száma fokozatosan nőtt. A négy évtizeddel ezelőtti 447 ezerről több mint 1 millióra emelkedett.
- 1960 és 2001 között az egyedülállók száma több mint kétszeresére nőtt. A népességből minden tizedik egyedül, önálló háztartásban él.
- Az egyedül élők több mint negyede lakik a fővárosban.
- 1,7-szer annyi egyedül élő nő jut ezer egyedülálló férfira, mint amennyi a népesség egészében
- A 15 éves és ennél idősebb női népesség 22 százaléka soha nem kötött házasságot. Mindössze16 százalékuk házassága szűnt meg a házastárs halála miatt.
- Amíg 1980-ban a 20-24 éves nők 63 százaléka nem kötött házasságot, addig 2001-ben 96 százalékuk maradt egyedül.
- 1980 óta folyamatosan nő az érettségizett, és az egyetemi, főiskolai diplomával rendelkező egyedül állók aránya, de a nők iskolázottsági szintje jelentősen elmarad a férfiakétól, ha a népesség egészéhez viszonyítjuk. 
- Míg 1980-ban az egyedülállók 39 százaléka volt foglalkoztatott, addig 2001-ben mindössze 26 százalékuk.
- Az egyedülállók túlnyomó többsége tulajdonosként vagy annak rokonaként lakik a lakásban. Közel felük lakik kétszobás lakásban.

Adatainkat a 2001. évi országos népszámlálás statisztikájából merítettük.
Az idézetek forrásai Czibere Ibolya, Bukodi Erzsébet, Szűcs Zoltán kutatásaiból erednek.

Illusztráció: Vörös Ferenc